Black Eyed Peas

Már akkor, amikor a Black Eyed Peas még csupán „zöldfülű” los angeles-i banda volt, kitűnt a kortársak közül energikus hip-hop zenéjével. Tömegével gyűjtötték be világszerte a híveket és rajongókat, akiket megérintett a mindent elsöprő ritmus és az együttes energikus szelleme. A banda harmadik albumán, az ELEPHUNK-on egyszer és mindenkorra bebizonyítják, hogy ez a pörgő, lendületes, energikus, szellem ez ők, és nemcsak egyetlen korong erejéig képesek ezt kiadni magukból, hanem bármikor. Az ELEPHUNK cím sem véletlen, hanem ezzel is a funky hangzás fajsúlyát hivatottak érzékeltetni az album egészén, amelyen az élő hangszerek mellet a hip-hop ritmusok jutnak fontos szerephez. A csapat nyelvi bravúrjai mellett egyfajta bölcs világszemlélet is kiderül róluk a lemez hallgatásakor. Bár a BEP (Black Eyed Peas) zenéjét mindig elsősorban a hip-hop műfajok közé sorolták, tény, hogy mindegyik alkotásukon érezhető, hogy szemeznek más zenei stílusokkal is. „Bár ez egy hip-hop lemez, de nem úgy ültünk le, hogy most gyerünk és készítsünk egy hip-hop lemezt, hanem csak zenéltünk, ahogy nekünk tetszett, írtunk dalokat úgy, ahogyan jónak éreztük őket és ez lett belőle. Mi soha nem állítjuk valamire, hogy na ez a mi stílusunk…” – nyilatkozta will.i.am a stílust firtató kérdésekre. Az is érdekes, hogy hogyan alakult ki, hogy mi legyen az albumon: három nekifutásra született meg a végleges verzió és már 2001-ben elkezdtek dolgozni rajta. „Minden alkalommal 8 dalt készítettünk, aztán abbahagytuk és csak később folytattuk, amikor már voltak újabb ötleteink és nem ugyanazt a témát nyúztuk volna tovább. Aztán megint csináltunk 8 dalt, ami sokkal jobban tetszett akkor már, mint az előző 8…és ez így ment mindaddig, amíg teljesen kész nem lettünk.” A lemezen találunk közös dalt Justin Timberlake-kel („Where Is The Love”), találunk pergő rapet („Hands Up”) vagy Louis Armstrong dünnyögést („Smells Like Fun”) – mindez bizonyítja, hogy will.i.am nemcsak kifinomult füllel rendelkezik, hanem tehetséggel az érdekes megoldásokra és a samplerek világában ugyanolyan otthonosan mozog, mint amilyen jól bánik a hangszerekkel vagy akár a dobgéppel. Az ELEPHUNK albumon találkozhatunk először a los angeles-i születésű Fergie-vel. Először egy BEP show-n találkoztak és meghívták, csatlakozzon azokhoz a háttérénekesekhez, akik a lemezfelvételen dolgoztak. Egyik nóta követte a másikat és egyszercsak meghívták őt, legyen a csapat állandó tagja. „Ez a csapat abszolút nyitott az új ötletek és irányzatok felé…” – sommázta Fergie az okokat, amiért azonnal igent mondott. Jól elvannak a népszerű rockbanda, a Papa Roach tagjaival is, erre a legfőbb bizonyíték az album „Anxiety” című opusza. A turné alkalmával is többször összejöttek. „A két csapat nagyon hasonló.” – mondja will.i.am. „Ha összejövünk, beszélgetünk, amúgy igaziból, mintha csak 60 évesek lennénk és egy buszmegállóban ücsörögnénk ráérősen.” Mindent egybevetve, ők nagyon boldogok és elégedettek ezzel az albummal. A világ is az, elég csak megszemlélni, hogy tavaly a megjelenéstől pár hónap alatt közel félmillió, napjainkig több, mint 4,5 millió fogyott belőle. Az első kislemez a „Where Is The Love”, a második a „Shut Up” volt, mindkettő szédítő sebességgel lett No.1. A harmadik kislemezdal a „Hey Mama” mire megjelent már ismerősen csengett azoknak, akik látták Jennifer Aniston-nal a címszerepben (no és Ben Stiller-rel) a Derült égből Polly című mozifilmet. Ez a nem mindennapi banda, amely dacára annak, hogy nem brit, képes volt hét hétig vezetni a brit rádiós listákat (megelőzve a Darkness-t) és amely annak ellenére, hogy amerikai, mégis „átjön” és „bejön” Európában is.